Csak egy lány, aki nem lát semmit, ha a tükörbe néz. Egy lány, aki saját maga dönti romba az álmait. Egy lány, aki túl nagyravágyó, hisztis, önző és szeszélyes ahhoz, hogy boldog legyen.
Egy lány, aki nem elszakadni a múlttól. Sem a sajátjától, sem másétól.
(lehet, hogy történésznek kéne mennem. akkor annyit foglalkozhatnék a múlttal, amennyit csak akarok.)
Amikor rámtör, eltűnnek az érzelmek. Nincsen semmi, csak a végtelen, mély keserűség, önmarcangolás, kín.
Amikor rámtör, minden eltűnik az arcomról. Hideg lesz és merev, a szám csak egy vonal, a bőröm viasz, a szemeim meghalnak. Nem marad ott semmi: se öröm, se szomorúság, se fájdalom. Minden belülre kerül, ahol csak én látom, ahol csak én szenvedek tőle.
Olyan lesz az arcom, mint egy maszk, ami mögé senki nem láthat be.
Még küzdeni sem tudok igazán ellene. Felejteni! Elfelejteni a múltat és a nyarat, újra bízni!
soha többé
Küzdeni. Küzdeni a hideg, a merevség, a depresszió ellen. Küzdeni az érzésekért.
Hogyan jutottam idáig?!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.